Mindenkinek az van. Mindenki versenyzik is, kinek glamebb, fabebb az élete, kinek a legeslegjobbabb, ki keres a legtöbbet vagy a pénzét ki költi a legegyedibb dolgokra. Jó jó, tudnék mondani három embert, aki nem versenyzik a legszupcsibb élet címért, lehet azért mert valamiben valódi tehetséggel áldotta meg az ég. (Állj! Nem ok-okozati összefüggés következik)
Nekem nincs fab életem. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire kis barna állóvíz amit megélek, ráadásul majdhogynem egyedül. Amikor elkezdtem az iskolát és megismerkedtem a csoporttársaimmal, megörültem a ténynek, hogy ők mind imádják az állatokat, szenvedélyesen, ebben a témában akarnak professzionálissá válni, egyértelmű, hogy nem szocializálódnak könnyen. Azóta már látom, hogy a csoportban csak egy-kettő valódi ilyen van, a többiek kialakították a klikkjüket, amiből véletlenül ismét kimaradtam. Az egy-kettő valódi “animal-person” pedig mivel nem szocializálódik könnyen, nem is töri magát, hogy barátokat szerezzen.
Azt már feladtam egy ideje, hogy valódi haverokat, barátokat találjak. Mostmár csak arra várok, hogy fizikailag, a valóságban is az állatok közelébe kerüljek, ahol nincs más ott, aki esetleg elkezd gügyögni mert dunsztja sincs arról, hogyan kell egy állatot megközelíteni és nincs ott olyan, aki szól, hogy na menjünk már ez nekem unalmas. Csak az állatokkal lenni. Mondjuk lovakkal.

Mondjuk fríz lovakkal.