Nem kérek elnézést. Mostanában senki nem írt blogot.
A sok időnek az az előnye, hogy megvan az esély a történésre. Még egy pocsolyaéletű is láthat egy balesetet az utcán, vagy megnyerheti a lottót. Velem egyik sem történt meg, viszont például új munkahelyem lett. Kedvesek a kollegák is, nagyon hamar befogadtak, sokat mókázunk. Dolgozunk is, vigyázz!
Amióta hajnalban járok az utcán, mindenféle szamárság történik velem, például brifkót találok az ajtónktól öt méterre a járdán, negyven centis patkány jön velem szembe az utcán és mielőtt elszalad a temetőbe, beáll velem szembe és két lábra állva felémszimatol (Gépezet szerint megnézi, mi van reggelire), sérült feketerigó bukdácsol előttem a fűben, kisállatgerinc hever a sövény alatt de még a betonon, emberi űrülék (sürgős…) otthagyott alsógatyával egy bekamerázott ipari területen egy zsákutcában és a felsoroltak mindegyike fél órányi lábbal megtett távolságon. Felüdülést jelent az egyik kis parkosított részen - ami amúgy két autópályafelhajtót különít el egymástól - a mindig ott szöszmötölő nyuszikkal találkozni. Rendes vadnyulak, barnák, de nem olyan tunyacsápok, mint otthon a vetéseken, hanem pici fülük van és kis testük. Nyáron is ekkorák voltak, egész életükben csak nem kölykök.
Szeretnék mégtöbbet írni, de rettenetesen unalmas minden, amit leírok, sajnálom.