És akkor úgy esett, hogy kijöttem Leedsbe. Rég. Lusta disznó voltam, ezért nem írtam, dehát mostmár igen.

Szeretném dióhéjban elmesélni, mik történtek velem. Semmi. Igazából viszont egy csomó minden. Nincs semmi baj ezzel a kerülettel, csak az ember sosem unatkozik. A legérdekesebb, amit láttam, egy pár rendőrfurgon volt, valamint egy mentőautó, és egy szétkalapácsolt bejárati ajtó a keresztutcában, ami nincs messze. Végül nem tudom, mi történt ott, de az ajtó azóta sem javult meg.

Kedvelem ezt a helyet. Még akkoris, ha egészségemben meg-megmutatkozik az Angliával való inkompatibilitásom, kezdve az ekcéma-szerű könyökhajlatviszketéstől az olyan problémákig, amivel (egy ilyen volt) korházba kell fáradnom. Fáradhattam volna háziorvoshoz is, de az itt nekem nincsen, ezért szívesen fogadtak a korházban is. A megmagyarázhatatlan izom és izületi fájdalmamra kaptam egy fájdalomcsillapítót, amit még én is ismertem (nem drogozok), meg is mutatom:

Rajta a név, czvel ahogy kell, rajta hogy hogyan szedjem, szóval csittifitti. Nade amikor kibontottam, rájöttem, hogy mégse ismerem ezt a gyógyszert:

Najó. És nem is hatott annyira, amennyire számítottam volna egy ilyen agresszív kinézetű gyógyszertől.

Van jó hírem is, megvettem azt a könyvet, amit tavaly szeptember óta meg akartam venni és érdekes, még azóta sincs Magyarországon, vagy lehet, hogy már ottvan csak nem árulják még. Monty Roberts - The Horses In My Life. Isteni, majdnem a felénél tartok, pedig kb. három napja olvasom és jópár száz oldal hosszú. Sok érdekes kép van benne Monty gyerekkoráról is, tulajdonképpen majdnem az összes lóról, akiket a könyvben megemlít - a legfontosabb lovakról akikkel találkozott eddigi élete során. Mindegy, teljesen el vagyok varázsolva miatta.